Első alkalommal veszek részt az Önvalóval foglalkozó táborban. Nem tudtam sok mindent erről, de azt igen, hogy itt a helyem. Sok aggodalommal jöttem: hogyan hat majd rám, hogy ennyi ideig nem beszélek? Hogy fogom bírni, hogy nem szabad mozgolódni meditáció közben ?…
A második napon találtam egy olyan testhelyzetet, amelyben úgy érzem, még sokkal hosszabb ideig is bírnám. Miután ezt az akadályt sikeresen átléptem, sokkal könnyebben engedtem bele magam az átélésekbe. Január 2-án, a délutáni meditációban olyan élményben volt részem, amelyet igazán nagy kegyelemnek tekintek!
Miután ellazult az egész testem, olyan érzésem támadt, mintha egy cső lennék. Azt érzékeltem, hogy ez nem egyenes és nem átlátható. Kértem a Mindenhatót, hogy segítsen kiegyenesíteni. Ami ezután következett, azt nehéz megfogalmazni. Lassan egy fényoszloppá váltam, melyet pontosan a szívemnél egy másik fényoszlop keresztezett. Megpróbáltam eljutni a két oszlop találkozásának középpontjába.
Nagyon nagy örömöt éreztem, de közben kértem a Mindenhatót, hogy ez az öröm ne kösse meg a tudatom, ne terelje el a figyelmem arról, ami történik.
A szívem táján nyomást éreztem. Olyan volt, mintha megnyílt volna egy kapu benne, majd még egy, s végül egy újabb. Egyre nagyobb fényt éreztem, s a fény középpontjában egy fekete pontot láttam.
Vége lett a meditációnak, azonban én még nem szerettem volna kijönni ebből az állapotból. De kaptam egy olyan ígéretet, hogy bármikor visszatérhetek. Ekkor yoga mudrában halkan sírtam kicsit.
1. éves fiú, Budapest