„Ki vagyok Én” és „ki vagy Te”?
Biztosan sokszor feltetted már magadnak ezt a kérdést a tükör előtt állva, vagy csak úgy, elmerülve a létezés óceánjában.
Erre a kérdésre keresték a választ a Kőrösi Csoma Jóga Egyesület hagyományostól kissé eltérő budapesti önvalós táborában is a résztvevők 2014. december 28. és január 04-e között. A bentlakásos, elvonulós móri tábor helyett a mostani elvonuláson, melyet Budapesten, az új jógaközpontban tartottak, csak a programok alatt volt mauna. A központon kívül, aki akart, beszélgethetett társaival. Sokan mégis a némaságot, az önmagukra figyelést választották.
Ezt segítette a reggeli jógagyakorlás is, melyet Uriell Monete konferenciái és vezetett meditáció követtek. A tábor vezetője beszélt az egóról, annak működéséről, a kötődésekről, a vágyakról és a látszólag soha meg nem szűnő gondolatok eredetéről. Egyre világosabbá vált mindenki számára, hogy az életünk olyan, mint egy óceán. Szélcsendben tükörsima a víz felszíne, de már egy kis szellő is fodrozóvá, az erős szél pedig tajtékossá korbácsolja a felszínt. A színe is más a víznek napsütésben és más, ha az eget viharfelhők takarják. Az óce
án legmélyén mindeközben mélységes a nyugalom és a mozdulatlanság.
Ilyen a mi önvalónk is.
Csak figyel minket örök mozdulatlanságban, s várja, hogy megértsük: gondolatainkat, vágyainkat az ego generálja. Mi nem az érzéseink vagyunk, nem a gondolataink, a vágyaink, s nem csupán a fizikai testünk, hanem minden, ami ezeken túl van, ott legbelül, lényünk legmélyén, mégis határtalanul. Miért olyan nehéz ezt megérteni és megtapasztalni? A befelé figyelést rohanó világunkban senki nem tanítja meg nekünk.
Éppen ezért mindig másoknak, vagy a külső körülményeknek igyekszünk megfelelni. És mert nem ismerjük önmagunkat, elhisszük azt, amit mások mondanak vagy gondolnak rólunk. De más honnan tuja, hogy ki vagyok én? Hiszen Ő nem ÉN!
Sokszor mi is becsapjuk önmagunkat és azonosítjuk valódi énünket fizikai testünkkel, értelmünkkel. Ám ezt csak ritkán ismerjük fel. A szeretet, a düh és más állapotaink is mind-mind belőlünk erednek, mutatva személyiségünk más-más jellegeit. Olyanok vagyunk, mint az óceán! A külső körülmények befolyásolják és határozzák meg létezésünket.
Egy 8. éves jógás győri lány így foglalta össze ennek a hétnek a lényegét:
Az önvalós tábort megelőzően nehéz és zaklatott időszakon mentem keresztül. Ráadásul a fejemben folyamatosan zakatoltak a gondolatok: hogyan kellene élnem, mit kellene tennem, mit vár el tőlem a környezetem, s mi az, amit elrontottam, vagy amit éppen jól csináltam?
A táborban az előadások és a meditációk aztán szépen lassan rávezettek arra, hogy a fejünkben megszülető vágyaink ébresztik fel a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat, melyeket aztán az elménk nem tud elengedni. Elkezdünk kötődni hozzájuk, azonosulunk velük és ezek okozzák boldogtalanságunkat, szenvedéseinket. Határtalan lényünk így apró darabkákká töredezik, s darabjaink mindig csak futnak a boldogság után. Felszabadító érzéssel töltött el mindezek mély megértése. Mintha az eddig láthatatlan „köteleim”, melyek béklyóban tartották a lelkem, most elkezdtek volna lehullani rólam. Az elkövetkező napokban egyre többet nevettem és megfigyeltem, hogy ez a nevetés már egészen más, mint azelőtt volt. Olyan, mint amikor a gyermekek nevetnek tiszta szívükből. A jelen pillanat megélésében, esszenciális érzékelésében mérhetetlen boldogságot éltem át az önvalós táborban.
A 6. éves jógás skorpió csillagjegyű lány így vallott a táborról:
Évek óta sóvárogva néztem az Önvaló kinyilatkoztatására kihirdetett tábort, és most úgy éreztem itt az idő, mennem kell. Kíváncsi voltam, milyen lesz maga a tábor, hol is van az Önvalóm valójában, hogy jutok majd közelebb hozzá? Nagyon sok kérdés fogalmazódott meg bennem úgy a meditációs technikákkal kapcsolatban, mint a lelkem és egyéb rejtélyeim kapcsán. Első lépésként maunába léptünk. A kommunikációt a minimumra csökkentettem, ez által azt éreztem, hogy a lényem kitágul, szinte egybeolvad magával a táborral, de mégis volt bennem egy kis sziget, ami Isten felé nézett. A maunának köszönhetően sokkal kifinomultabb lett az érzékelésem.
A többnyire vezetett meditációk során Uriell lépésről lépésre, lelkünket felemelve, vezetett minket belső békénk fényes mezejére, ahol az Önvalónk lakik. Az egy hét nagyon gyorsan eltelt. A végére szinte nem maradt kérdésem. Így pár nap elteltével is, még érzem felemelő hatását a tábornak. Visszaolvasgatom jegyzeteimet, és érzem, hogy a földi létem csodálatos új dimenziókkal és perspektívával gyarapodott a táborban kapottak által.
Hálával tartozom, mert egyre jobban tudom és érzem a körülöttem lévő dolgokat, és azt, hogy végső célom a tiszta lét, tiszta tudat és a tökéletes boldogság állapot elérése.
6. éves budapesti lány beszámolója:
Őszintén bevallom a neve alapján nem tudtam pontosan mire számítsak az Önvaló kinyilatkoztatásával kapcsolatos meditációs táborban. Az utolsó pillanatban, váratlan fordulatok sokaságának köszönhetően én is részt tudtam venni az elvonuláson. Bár a kétségek ott voltak bennem: hogyan fogok tudni egy héten keresztül csendben maradni, hiszen imádok csivitelni. Vajon milyen hosszúak lesznek a meditációk, s mi lesz, ha elalszom közben? Hogyan lehet ennyi időn keresztül ébren maradni? És nyugton maradni?
Az első tábori napom nagyon nehéz volt. Nem tudtam nyugodtan ülni: vakaróznom kellett, köhögés jött rám, a kismillió gondolatról és érzésről nem is beszélve. A nap végén, amikor mentem haza, útközben legszívesebben csak zokogtam volna. Nagyon frusztráltnak éreztem magam. Fel is tettem magamnak a kérdést: akkor miért is csinálom? Helyette bemehetnék a munkahelyemre, csinálgathatnám a szokásos dolgaimat, ahogyan évek óta teszem. Ismerős, biztonságos helyre vágytam. Miért járjak táborozni, ha ennyire megvisel?
Nem véletlen, hogy a 2. napon már szó szerint küzdöttem, hogy bevigyenek a lábaim a jógaközpontba. Míg a többiek öltöztek, felismertem magamban, hogy épp egy drámában vergődök. Mélyen magamba néztem és elkezdtem vizsgálni, mi is az én bajom tulajdonképpen? Miért vagyok ennyire kiborulva, hiszen még semmi nem történt? Gondoltam, ha meg tudom nevezni az okot, akkor tudok is rá megoldást találni. Meglepődve tapasztaltam, hogy nincs válasz a kérdéseimre! És hirtelen ráeszméltem: akkor ezek nem is valódi problémák!
Az egyik előadáson elhangzott, hogy a szenvedés és a megismerés által fejlődünk. Aztán meghoztam a döntést. Ha már itt a lehetőség a megismerésre, nem vagyok hajlandó szenvedni. És ebben a pillanatban sikerült túllendülnöm a holtpontomon.
Azt is megtaláltam, hogy milyen helyzetben tudok a legkényelmesebben, a leghosszabb ideig viszonylag mozdulatlanul ülni, majd követtem az instrukciókat, hogy hogyan tudok egyre jobban elmélyülni önmagamban, és elcsendesíteni azt a rengeteg gondolatot, amik cikáztak a fejemben. Végül sikerült! Csendben, nyugalomban tudomásul vettem, hogy elmerültem önmagamban. Később rendkívül zseniális ötletek zökkentettek ki ebből a mélységből, amelyek az éppen aktuális problémáimra adtak megoldásokat. Majd hirtelen minden értelmet nyert számomra. Mintha egy addig ismeretlen, külső nézőpontból láttam volna a saját életem.
Az önvalós táborban sokat tanultam saját működésemről, a beidegződéseimről. Megfigyeltem, hogy sok kötődésemtől már meg tudtam válni, de azok, amik megmaradtak, erősen befolyásolják az életem. Nem ítélkeztem, egyszerűen, kötetlenül megállapítottam mindezeket. A kérdés, hogy ki vagyok, azon keresztül fogalmazódott meg bennem, hogy ki, vagy mi biztosan nem vagyok.
Aztán ismét elragadtak a gondolatok, s azon igyekeztem, nehogy elfelejtsem „zseniális” felismeréseimet a meditáció végére. Ismételgettem magamban, hogy majd felírom mindet a füzetembe és büszke leszek magamra, hogy milyen ügyesen megoldottam az éppen aktuális dolgaimat. Végül leesett a tantusz, hogy ez a tábor itt most nem erről szól.
Új, mélyebb értelmet nyert számomra a kötetlenség fogalma. Amíg memorizálok, addig az agyam jár. Nem tudok feloldódni. De most sikerült ezt is elengednem. Belekerültem egy még mélyebb csendbe, a tiszta létezés állapotába. Itt és most minden a legnagyobb rendben volt bennem és körülöttem.
Egy hét alatt egy rendkívül komplex, felszabadító megtisztuláson mentem keresztül fizikai, érzelmi, értelmi szinteken. Nem is vagyok képes szavakba önteni, mennyire hálás vagyok mindezért!
A tábor végén befejeződött a mauna. Különös érzés volt újra azt a hangot hallani, amiről korábban meg voltam győződve, hogy az enyém, és azt az arcot látni a tükörben, amellyel évek óta találkozok. De nem ragadtam meg benne, nem éreztem úgy, hogy tovább akarom boncolni a kérdést. Jó volt valóban megélni, hogy ITT és MOST VAGYOK és zajlik az életem!
4. éves budapesti jógás srác beszámolója:
Annak ellenére, hogy nagyon vártam ezt az önvalós tábort, az első 3 nap döcögős volt. A tudatosságomat fent tudtam tartani, de nehezemre esett kikapcsolni az elmém őrlő-forgó gondolat hurkait. Olyan érzés volt bennem, mintha emelkedtem volna fel az ég felé, de ahogy távolodtam a hétköznapi tudatossági szintjeimtől egy sűrű zavaros rétegbe jutottam. Ezt mindegyik meditáció során megéltem. Kezdetben szépen haladtam, de egyre nehezebben különültem el a gondolat áradattól, ami mintha ezen a ponton kettőzött erővel próbált volna visszaterelni a jól kitaposott tudatosságom felé. Mint valami sűrű, zavaros felhő réteg, ami megzavarta az „űrhajóm” műszereit, így nem tudtam sosem feljutni az űrbe. Újra és újra visszaestem. A 4. napon, december 31-én elhatároztam, hogy böjtölni fogok. Aznap csak vizet ittam, ami végül segítette a teljesebb ráhangolódást.
A másik nehézség számomra a mozdulatlanság volt. Hétköznapi értelemben mozdulatlanságnak számít még az, ha picit arrébb mozdítom a kezem, vagy nyelek egyet. Itt a meditációban azonban óriási volt a különbség a hétköznapi és a „tökéletes” mozdulatlanság között. Sajnos hosszú ideig nem tudtam benne maradni ezekben az állapotokban.
Az utolsó meditáció aztán meghozta fáradozásaim gyümölcsét. Ugyanúgy kezdődött minden, mint az előzőek során. Figyeltem a légzésre, befejeztem a gondolataimmal való azonosulást, lecsillapítottam a késztetéseimet, hogy mozogjak. Mindezt egy örökkévalóságnak tűnő ideig maximális éberséggel fenn is tartottam. És akkor elkezdődött valami.
Nem azonosultam a megjelenő örömmel, mozdulatlan figyelem volt az egész lényem. Örvénylést, lüktetést éreztem a homlokom szintjén, ami áttevődött a fejtetőmre. Csak nőtt, csak nőtt bennem a feszültség, de még mindig nem akart indulni, hiába erőlködtem, hiába koncentráltam. Majd hirtelen átkapcsolt bennem valami. A görcsös erőlködést elengedtem. Rohamléptekkel tágult a lényem. Olyan érzés volt, mintha kinyílna a koponyám, mint egy csodálatos virág, amelyből ezer és ezer szirom bomlik ki folyamatosan. Közben hatalmas hála és elragadtatás öntötte el a mellkasomat. A fejem fölött egy alig elviselhető energia tölcsér formálódott, mely a fejtetőmön keresztül egyenesen a szívem egy pontjába hatolt, szinte fájt. Ezalatt a szívem szintjéről egy energiaív kanyarodott fel félkörben a szemeim közé és dinamizálta az itteni lüktetést, ami így még erőteljesebben jutott vissza a szívemhez. Egymást felerősítő hatások. Egyszerűen megbomlott a lényemegysége. Érzékeltem magam körül a gondolataimat, a testemet, az életemet, ahogy ezer darabban, tehetetlenül keringenek e körül az energia struktúra körül. Már nem voltam velük egy. Valami más voltam. Ez sokáig nem volt ennyire intenzív, de az érzés, hogy nem vagyok a testem, sokáig elkísért. Aztán ahogy csillapodott az áramlás, minden sokkal csendesebb, nyugodtabb és tisztább lett. Ekkor elkezdett kitágulni a szívem, de már nem olyan feszítő érzéssel. Inkább olyan érzés volt, mintha ez a sokáig méltatlanul szűk helyre bezsúfolt szervem, most végre megkapta volna az őt megillető helyet. Ez már nem volt olyan drámai változás, csak egy halk és szelíd kiáradása volt valaminek. Szétterült bennem, mint valami csodálatos rét, ahol minden fűszál minden rezdülése simogatás volt a lelkemnek. Ez az állapot sokáig így maradt. Máskor is éreztem már – főleg, amióta intenzívebben jógázok – azt a mérhetetlen szeretetet, ami rám is és minden más élőlényre egyformán árad ezen a Földön. Most is ez a szeretet öntött el. Aztán már nem is rét volt, csak űr, ahol bolygók és galaxisok keringtek. Tudatom mérhetetlen távolságokat fogott át… Lassan vége lett a meditációnak. A 1,5 óra pár percnek tűnt csupán. Én meg ültem a széken, s nem maradt más bennem, csak mélységes hála és elragadtatás.
Oroszlán csillagjegyű 11. éves lány
A meditációk között Uriel nagyon érdekes előadásokat tartott és a hétköznapi életben is hasznosítható feladatokat is javasolt. Az önvalós tábor óta sokkal jobb lett a hangulatom, mert alkalmazom mindazokat, amiket hallottam. Nem rágódom annyit a múlton, nem agyalok annyit a jövőn. És amikor előbukkan bennem egy-egy kellemetlen érzés, önmagamat tudom együttérzéssel figyelni, amitől feloldódik ez az érzés. Mostanában szinte mindig mosolyoghatnékom van. Nagyon jó a tábor utóhatása. És ami még fontos számomra, hogy azóta naponta többet is gyakorlok. Hálás vagyok, hogy ott lehettem.
Egy 7. éves jógi így fogalmazott:
Ősszel sok minden történt velem, ezért gondoltam, jó lesz nekem ez a meditációs tábor, hogy elcsendesedjek, magamba mélyedjek, esetleg válaszokat találjak önmagammal kapcsolatban.
A táborban remek előadások voltak, amelyek egyszerűek, érthetőek, élvezhetőek voltak. Jól megmagyarázták mi az Önvaló, miért is kellene feltárni, és melyek azok az akadályok, amik elválasztanak minket lényegi valónktól. Mindig a megfelelő pillanatban egy humoros, de bölcs történettel fűszerezték a komoly elmélyüléseket. Számomra nem csak egyszerű előadások voltak ezek, amik gyorsan a felejtés homályába merülnek. Ebben a közegben valahogy a mélyebb rétegeimbe hatoltak a szavak, és ott dolgoztak rajtam. Az előadások alatt sokszor éreztem, hogy megnyílik a szívem és rögtön odamegy az információ átitatva egész lényemet. Úgy éreztem sok lényeges kulcsot kaptam az Önvalómat rejtő kapuhoz, megértve hogyan működik az ego és hogyan tudok egyszerűen túllépni rajta. A meditációkban jelentkező problémáimra is sorban válaszokat kaptam. Egyes pillanatokban már úgy tűnt számomra, hogy nem is olyan nehéz, inkább könnyen elérhető az Önvaló. Aztán rájöttem, hogy amikor éppen benne vagyunk az ego drámájában, sokszor csak elfogadjuk a kellemetlen helyzetet és tehetetlennek érezzük magunkat. Nem is jut eszünkbe, hogy tehetnénk valamit, hogy kilépjünk a helyzetből… Szóval kulcsok vannak, de meg kell tanulni használni őket és nem elfelejteni, hogy vannak.
A 1,5- 2 órás meditációk nehezek voltak számomra. Hol a testem fájdalmai és nyugtalansága, hol különböző gondolatok zavarták a belső csendet, hol pedig az elalvás felé közeledtem. De a sok nehézség ellenére egy-egy meditáció alkalmával a testem gyorsan nyugalmat talált és mozdulatlan maradt sokáig. Ilyenkor belső csendet és nyugalmat tapasztaltam, éber voltam, mégis mintha kissé veszítettem volna a tudatosságomból. Halvány gondolatok visszhangoztak a távolból, de nem zavartak. Olyan volt, mintha részben a teremben lettem volna, részben egy másik világban. Szép volt. Bár a szünetek, amikor beszélhettünk, mindig megtörték a csendet bennem, mégis azt tapasztaltam, hogy napról napra mélyülnek az állapotaim.
A tábor vége felé egy mélyponthoz érkeztem. Az egóm kényelmetlenül érezte magát, szabadulni akart. Azt éreztem, besokalltam a meditációkból, elég volt már, inkább haza mennék. Tudatosan nem engedtem ennek a sugallatnak, tudtam ez egy teszt, amin át kell mennem. Másnap reggel elindult a feszültségek feloldódása bennem. Már a meditáció felajánlásakor elérzékenyült a szívem és „megadtam magam”. Elkezdtek folyni a könnyeim. Egyfajta fájdalmat éreztem a szívem szintjén, de ez nem szomorúságból eredt. Ez az állapot folytatódott még egy ideig, aztán szépen lassan elcsendesedtem. Nagyon szép volt.
Az elvonulás végére azt éreztem, hogy mindent megkaptam, amire jelenleg szükségem volt, sőt nagyon sokat kaptam. Úgy éreztem, teljesen a szívemben vagyok és áthat egy belső béke, harmónia. Nagyon érzékenynek és meghatottnak éreztem magam. Azt gondolom, hogy ez a lélekébredés egy pillanata volt. A beszámolóknál láttam, hogy mindenkiben különféle lelki tisztulások, átalakulások történtek, és csillogó szemekkel néztünk, mint ártatlan gyermekek. Mintha mindannyian tettünk volna egy lépést a lelkünk felé vezető úton. Hálaadáskor mély odaadást és köszönetet éreztem a szívemben.
Úgy érzem a tábor erősen megtisztított. Sokat segített felszítani a spirituális aspirációmat és közelebb kerültem a lelkemhez. Nagyon köszönöm, ezt a csodás lehetőséget.